A világon egyedülálló dolog maradt ránk őseinktől. Egy olyan eurázsiai ábrázolásmód, mely teljesen elterjedt az egész Kárpát-medencében, sőt Itália (Nápoly, Altomonte) egyes területein is! Ez nem más, mint Szent László legendája a leányrabló kunnal. Valójában egy komplex szimbolikai rendszer, melyet a XIII. századtól XV. század első feléig megfestettek templomainkban, kódexeinkben. Egyes sztyeppei eredetű, keleti elemek megmaradtak az egyházi mintakincsben, s egységes, következetesen ismétlődő jelenetekből áll a legendaciklus. Középpontban Szent László királyunk áll, aki példaképül szolgált az állandóan hadakozó magyarságnak, székelyeknek, s hitével, személyiségével beragyogta a XI. század Európáját. Európa szerte híres uralkodónk évszázadokig követendő lovagi ideál volt a férfiaknak, s a nők számára pedig az elrabolt leány adhatott erkölcsi mintát, aki a freskók tanúsága szerint egyre nagyobb szerepet játszott a történelmi pillanatban (kerlési, vagy cserhalmi csata), s változásaival talányos főszereplője a szimbólumcsoportnak.

Szent László királyunk legendaciklusának freskóit tanulmányozva és a székely középkor tudományos kutatása közben jöttünk arra rá, hogy nincs egységes adatbázisa e mintakincsünknek. Székelyföldön kiemelkedően magas e falképek aránya, a történelmi Magyarország határain belül Felvidéken (ma Szlovákia) található még hasonló számban. Érdekes feltevés, hogy szándékos a határ menti területeken a gyakoribb elterjedése. 8 ország (a történelmi Magyar Királyság világháborúk után elcsatolt területein) összesen majd 70 helységében találkozhatunk templomaink falain e témával.

Digitális adatbázist nem hozott még létre senki, csak könyv formátumban léteznek e munkák. Ráadásul a falkutatások során számos freskó került a napvilágra, vagy megújult a restaurátorok keze által. Szükségesnek tartjuk a megfelelő szintű ismeretterjesztést, célunk a fiatalabb generációk megnyerése és a tudományos kutatók megszólítása egyaránt. E weboldallal akarunk méltóképpen megemlékezni ezen elfeledett jelképekről, s az újabb, aktuális kutatási eredményeket is igyekszünk bemutatni.

Számos kitűnő kutató már az 1880-as évektől kezdve (Huszka József, Nagy Géza) majd egy nagyobb szünet után 1980-as évektől (pl. László Gyula, Jankovics Marcell, Kerny Terézia, Hoppál Mihály, Jánó Mihály, Jékely Zsombor) 2008-ig elvégezte a falképek magas szintű feldolgozását, ismeretterjesztő és tudományos könyvek kiadását, vagy kiváló tanulmányokkal gazdagították művészettörténetünket.

A Szent László-legenda falképeit számos kiváló kutató elemezte már, többféle szemszögből. László Gyula professzor volt az úttörője, valószínűleg azért érintette mélyen e téma, mert székely származása (Abásfalván, Udvarhelyszéken született) révén jól ismerhette freskós templomainkat. Ő volt az, ki szisztematikusan bemutatta 1993-ban megjelent A Szent László-legenda középkori falképei c. könyvében az akkor ismert falképeket, jelentéstartalmukat, szimbólumrendszerüket. Ő az, aki keleti gyökereket vélt felfedezni az ábrázolásokban, egy eurázsiai mintakincsnek tartotta, amelyben a fény és sötétség harca jelenik meg.

Jankovics Marcell már korábban, 1987-ben (majd 2006-ban újra) megjelentette könyvét e témában (Csillagok között fényességes csillag), azonban László Gyula professzor hathatós segítségével, lektorálásával. Jankovics igazi jelképkutatóként izgalmas következtetéseket von le, többek között, hogy egy igazi csillagmítosz emlékét őrzik a falképek. Egyes részletek akár csillagképeket is ábrázolhatnak, s a meghatározott jelenetekben a ciklikus természeti erők (fény-sötétség harca, évszakok váltakozásai) és emberi erények, sorsvonások (szerelem-halál) megszemélyesített alakjait láthatjuk.

Székelyföldön Jánó Mihály az, aki monográfiát írt (Színek és legendák, 2008) a falképek kutatástörténetéről. 2007-ben megjelentetett tanulmányában azt ecseteli, hogy a legendák, krónikák részletei szorosan kapcsolódnak a falképekhez. Ilyen például a Thuróczy-krónikában is említett moldvai hadjárat csodája, amikor Szent László királyunk feléled és a csata közben megjelenik feje felett Szűz Mária alakja. Jánó Mihály szerint (ruhája, köpenye) felsejlik a bögözi falképeken. Érdekes párhuzamokat von a kutató nyugat-európai művészetben ismert ábrázolással, például a „szív felajánlása” jelenettel, mely a kilyéni, csíkmenasági freskókon is jól látszik. Fontosnak tartja még, hogy a Szent László-legenda falképei a templomok felső regisztereiben vannak elhelyezve, ugyanakkor az alattuk lévő keresztény szentek, mártírok, vagy éppen Krisztus életéből vett jelenetek analogikus sorrendben követik a Szent László-legenda jeleneteinek képsorát.

Jékely Zsombor művészettörténész a falképek széleskörű elterjedésének okát az Anjou-ház propagandisztikus törekvéseiben látja. Ugyanis vitathatatlan, hogy Károly Róbert és I. (Nagy) Lajos királyunk alatt készül a legtöbb freskó. Szükséges volt számukra az Árpád-ház katonaszentje, lovagkirálya, akinek felmagasztalásával saját hatalmukat legitimálták.

Vargyas Lajos és Hoppál Mihály pedig kimutatta a belső-ázsiai török népek mitikus, hősi énekeiben fellelhető motívumokkal való kapcsolatát, a táltos hagyományokhoz (sámánok birkózása) és a Molnár Anna balladájával rokonítható leányrablást és pihenés (fejbenézés) motívum magyar (keleti) sajátosságait.

Történelmi háttere a falképeknek az 1068-ban zajlott kerlési (más szakirodalomban cserhalmi) ütközet, melyet Salamon királyunk és László herceg vívott a betörő úz-besenyő (a hagyomány kunnak mondja őket) lovasokkal. Számos középkori forrás megemlékezik a csatáról, a leányrabló „kunnal” folytatott párviadaláról és Szent László győzelméről:

• Magyar Anjou Legendárium (1320-1340)
• Mügeln Henrik krónikája (1342-82)
• Képes Krónika (1360-as évek)
• XV. századi vers
• Thuróczy-krónika (1488)
• Bonfini (1497)
• Érdy-kódex (1527)

A Képes Krónika történéseivel összhangban vannak a templomokban megfestett falképek jelenetei, ezek pedig a kivonulás (áldás), csata, üldözés, birkózás, lefejezés, pihenés-fejbenézés. Minden jelenetnek fontos szerepe van, de nem mindenhol akadtak teljes képsorra a kutatók. A Szent László-legenda falképei egy komplex szimbólumrendszer, amely egyesíti az ősi, sztyeppei, epikus motívumokat és a keresztény szentek eszmevilágát. Ráadásul egy magyar legenda tanúi, mely Európában egyedülálló jellegzetességeket mutatnak. Az sem lehet véletlen, hogy 69 helységben 41 alkalommal festik a templom északi falára, s a regiszterekben legfelül foglal helyet, azaz elsőként e témát rendeli meg az adott közösség. Számos keleti párhuzamot lehet vonni, amelyek több ponton kapcsolhatóak a legendaciklus jeleneteivel:

Az Altaj vidékén fellelt Kr.e. VI-I. század közé datált szkíta veretek és övcsatok a pihenésjelenettel szoros párhuzamot mutatnak. A vereten fák tövében a leány ölébe hajtja fejét egy harcos, mögötte egy másik 2 lovat tart. A leány a másik harcos felé néz. Hasonlóan Molnár Anna balladája a magyar kultúrában szintén tartalmazza a hölgy elrablását és a pihenésjelenetet. A bántornyai falképen éppen a kun az, aki a leány ölében pihen a csata előtt! Példaképpen lehet még hozni az életfák fontos szerepét, hiszen ahogy megjelennek a szereplők mögött, formájuk, színük, változásaik összhangban vannak László herceg és a kun alakjával. Még a Thuróczy-krónika ábrázolásában is fellelhető a kun lova mellett elszáradó fa motívuma, amely egyben a kun halálát jelképezi.

Észak-Kínában, az Ordos vidékén talált bronzveret (Kr. sz. datált) birkózásjelenete (életfákkal, lovakkal) Szent László kunnal való birkózásjelenetével mutat nagy rokonságot. A sámánok állatalakban való birkózása ismert mind az eurázsiai lovas népeknél, mind a magyar néprajzi kutatásokból. Előfordul több falképen is, hogy a főhősök lovai is küzdenek egymással (Gelence), melyeknek színe két minőséget jelöl: a fehér a fényt, a barna a sötétséget. Székelyderzsen él még a szóbeli hagyomány, miszerint valójában a Fény (Szent László) és a Sötétség (kun) harca bontakozik ki valójában.

Egy permi szogd ezüsttálon (Ermitázs, VII-VIII. század) halhatatlanok küzdelme és fegyverpróbája analógiákat mutat az üldözésjelenet részleteivel. A jelenetben egyik hős lándzsával támad, a másik íjjal lő ellenfelére, azonban egyiknek sem történik semmi baja, eltörnek a fegyverek, sebezhetetlenek. A Szent László felé zúduló nyilak sem ártanak neki, s hiába döfi át több freskón (pl. Kakaslomnic, Kilyén, Rimabánya, Gelence, Karaszkó) a kun nyakát, vagy mellkasát lándzsájával, a küzdelem folytatódik. Hősök és kiválasztottak harca ez, csak az antik görög és sztyeppei kultúrkörben is ismert Achilles-ín elvágása után győzhet a Szent László herceg.

Az Európában igen elterjedt Szent György-ábrázolásokban is meglelhetjük a rokonságot. Ugyanis a lándzsa ugyanúgy átjárja az ellenséget (sárkányt), mint a kun testét, az pedig tüzet okád. A falképeken (Székelyderzs, Kakaslomnic, Homoródkarácsonyfalva) előfordul, hogy a kun is tüzet okád (vagy rontást?), amely a vöröses színek mellett kiemeli az ún. diabolikus jegyeket. Mindkét történetben megtörténik a (király)leány elrablása majd megszabadítása. László királyunknak és Szent Györgynek szintén fehér a lova, égi segítséget kap mindkettő angyal, Szűz Mária, vagy megszentelt fegyver formájában. A Szent György-legenda ismert magyarázata a fény és sötétség harca, s egyben az idő kerekének örök körforgása, az új tavasz kezdete.